Végre eljött a várva várt konzultációs időpont. Miután a Professzor Úr átnézte minden orvosi anyagomat és a térdemről készült felvételeket, felvázolta a helyzetet: Egy új transzplantációs eljárás keretében lehetőség nyílik rá hogy a térdízületemből hiányzó csontszövetet idegen testből származó donorszövettel pótolják. IGEN, IGEN! De ekkor jött a feltétel, a mostani áprilisi felszabadító műtéttől számítva 3 hónap múlva a térdemnek 120 fokig be kell hajlania. Örömmel telve, de mégis kétségekkel támolyogtam ki a vizsgálóból; hogyan fogom én ezt elérni, ráadásul a kitűzött 3 hónap határidő alatt?
33 nappal a balesetem után ugyan, de végre hazaértem, igaz egyenlőre Édesanyám nappalijába, mert az én lakásomban a lépcsőt még nem tudtam volna megmászni, de már végre félig otthon voltam. Bár jó sorom volt a kórházban, de otthon azért mégiscsak jobb; közel vannak a szeretteim, a macskám, kertet látok, és kényelmes az ágyam is.
Az intenzív osztályon tértem magamhoz, addigra túl voltam egy hét órás műtéten, és félnapnyi lélegeztető gépes altatáson. Emlékszem az első kérdésemre: „Hol a vasam?”. Édesanyám örült, hogy ezek szerint a fejem nem sérült, annak viszont már kevésbé, hogy belátóbb sem lettem motorozás ügyben. Nagyon örültem, hogy viszont láthatom a szeretteimet.
2009. július 26. reggel 8 óra, szokás szerint motorral megyek a munkahelyemre. Alig egy kilométerre az úti célomtól az utolsó lámpa előtti kanyarhoz értem, majd egy hatalmas csattanás. Mátrix-szerű lassított felvételként repültek el a szemem előtt a szilánkok, csak ekkor éreztem, hogy valami gond lehet, majd filmszakadás és csönd.
