Linda motoros balesete és felépülése I. rész

Szerző: 
Kovács Linda
Törött motorom az árokban

2009. július 26. reggel 8 óra, szokás szerint motorral megyek a munkahelyemre. Alig egy kilométerre az úti célomtól az utolsó lámpa előtti kanyarhoz értem, majd egy hatalmas csattanás. Mátrix-szerű lassított felvételként repültek el a szemem előtt a szilánkok, csak ekkor éreztem, hogy valami gond lehet, majd filmszakadás és csönd. 

Üres, fekete tér, mérhetetlen nyugalom; amilyet eddig még alvás közben sem éreztem. Lassan eszmélve még azt hittem, hogy otthon alszom, és már megint elkések a munkából, ha nem ébresztem fel magam erőszakkal. Lassan kinyitottam a szemem, és meglepődésemre nem otthon az ágyamban feküdtem, hanem egy mély árokban, bokrok között, a szabad ég alatt.

Hátborzongató volt a felismerés, hogy amiről azt hittem, hogy álom, az voltaképpen a valóság. Életemben először történt, ez így fordítva. (Kivel ne fordult volna már elő, hogy felriad éjjel a rémálmából és az első pillanatban még azt sem tudja, hol van éppen, majd megkönnyebbül, hogy csak álmodott.)

Valaki rángatja a sisakom csatját, közben egy női hang kiabál az árok tetejéről „Vigyázz, ne mozgasd, mert gerincsérült lehet”. Valóban megsérülhettem, futott végig az agyamon, bár kicsit lassan fonódtak a gondolatok a fejemben… Megmozgattam óvatosan a gerincemet (mint felvilágosítottak az ápolók a kórházban, ez kimondottan helytelen volt) – ez rendben, gondoltam, viszont furcsa mód nehezen kapok levegőt. Biztos a sisak az oka - gondoltam. Megszólalni nem nagyon tudtam, de elkezdtem rázni a fejemet, mutatva, hogy nem sérült a gerincem, csak szedje már le valaki a bukósisakot a fejemről. Ahogy lekerült egy „nagy” levegővétellel nyugtáztam magamban, hogy itt is minden rendben van. Jöhet a további létszám ellenőrzés: jobb láb – megvan épségben, még a farmer sem sérült rajta; jobb kéz szintén ép, kabátom se kopott meg. A hátam mögé szorult bal karom felől sugárzó tompa zsibbadás nem sok jót sejttetett, ezért a bal oldalamnál térdelő segítőmet megkértem, hogy legyen kedves, húzza ki a hátam mögül. A kezem, úgy gördült a földre, mint egy rongybaba keze. Sebaj, gondoltam, még mindig hozzám tartozik, tehát nagy gond nem lehet. A bal lábamnál is térdelt egy másik segítő, mikor oda fordítottam a tekintetemet, a térdemre nézve egy szétnyílt, teljesen összeroncsolódott, combig felhasított látvány fogadott. Az adrenalinnak, vagy az emberi agy és idegrendszer önvédelmi mechanizmusának hála fájdalmat nem éreztem, de a szemem által az agyamnak továbbított kép, üvöltésre sarkallt.  Tehát ordítani kezdtem, majd az engem elütő autóst szidtam.

Annyira még észnél voltam, hogy fel tudtam mérni, ha nagyon behergelem magam, akkor sokkot kapok és elájulok, ami jelen helyzetemben cseppet se hiányozna, így igyekeztem magam lenyugtatni. Ekkor ereszkedett felém egy mentős. Gyorsan átfutott az agyamon mit is kell mindenképpen elmondanom neki. Pontosan mindenre nem emlékszem mit soroltam, de egyre igen. „Két telefon van nálam, mindkettőt hozzák utánam.”

Nem sokkal később meghallottam egy közeledő helikopter hangját. Meglepődtem ezen, mert helikopter tudomásom szerint csak nagyon súlyos sérülthez érkezik, én pedig magamnál vagyok és viszonylag egyben is, így rögtön érdeklődtem, hogy sérült-e még valaki a balesetben. Eközben a mentős már vágta is le a jobb karomról a kabátot és mire felfoghattam volna a válaszát, már kaptam is egy injekciót, amitől egy pillanat alatt ismét filmszakadás következett.

Ezúton is megköszönöm az árokban helytálló segítőim lélekjelenlétét, a kiérkező mentősök és tűzoltók remek munkáját, akik nagy szerepet vállaltak az életben-maradásomban. 

HAMAROSAN ÉRKEZIK A FOLYTATÁS.....

© GYOGY-TEAM.hu | Rehabilitációs Információ központ 2012 | Minden jog fenntartva | Motoricus Kft. | Linkcsere program