Linda motoros balesete és felépülése II. rész

Szerző: 
Kovács Linda
Több darabba törött felkarom és könyököm röntgen képe

Az intenzív osztályon tértem magamhoz, addigra túl voltam egy hét órás műtéten, és félnapnyi lélegeztető gépes altatáson.  Emlékszem az első kérdésemre: „Hol a vasam?”. Édesanyám örült, hogy ezek szerint a fejem nem sérült, annak viszont már kevésbé, hogy belátóbb sem lettem motorozás ügyben. Nagyon örültem, hogy viszont láthatom a szeretteimet.

A következő mozdulatommal a lepedőt felemelve, félve néztem meg, hogy még mindig teljes-e a létszám a testrészeimet illetően,majd nem sokkal később az orvos gondterhelten jött be a szobába és belekezdett a helyzetem ismertetésébe. Nem éppen rövidre sikerült felsorolás következett; 3 részbe törött felkar, szilánkosra törött könyök, mindkettő nyílt töréssel, 2 részbe törött singcsont, be van csövezve a tüdőm, mert leszakadt a bal oldali lebeny a mellhártyáról, zúzódott máj és lép, szilánkosra törött térd. A sebeimbe került temérdek idegen anyag általi szennyeződés miatt szerveztem fertőzéssel küzd, amin igyekeznek antibiotikummal és vérkészítményekkel segíteni. Azonban ha nem sikerül megállítani a gyulladásos folyamatokat, akkor veszélyben a bal lábam, sőt, akár az életem is.

A fentieket összegezve világossá vált, hogy nem túl rózsás a helyzetem. Ezúton is megköszönném az orvosok őszinteségét! Igaz, hogy hosszan sorolta a doki a bajokat, tele voltam csövekkel, gépek sípoltak körülöttem, és egy percre se hagytak magamra, de legalább tisztában lehettem a valósággal.

Az első nap romlott az állapotom, vizit alkalmával gondterhelten állt az osztályos orvos az ágyam előtt. A fertőzés terjedése miatt, ha egy napon belül nem változik a helyzetem, akkor visszatolnak a műtőbe. Lecserélték az antibiotikumomat, az egész családom és szeretteim is szorítottak értem, én pedig egy éjszakán át bíztattam a szerveztem, hogy össze kell szednie magát, - szükségem van a lábamra!

Reggelre megállt a romlás és némi javulást mutatkozott. A doki már vidámabban állt meg az ágyam végénél. Köszönöm az orvosoknak, hogy hittek, bíztak, mertek! 

Szépen apránként kikerültek belőlem a kisebb, nagyobb csövek, eltávolították a különböző életfunkció megfigyelők érzékelőit. A mellkasi csövezés eltávolítása elég maradandó élményt hagyott bennem, felültettek félig ülő testhelyzetbe miután kaptam némi morfiumot, majd nekikészülődött a doktornő a műveletnek. Elég ijesztő volt, mikor betámasztotta magát a székhez és megragadta az ujjnyi vastag csövet az oldalamnál. „Háromig számolok, háromra nagy levegő és kirántom a csövet”. Remek, gondoltam. 1 2 3, és elindult a cső kifelé, kb. 40 centinyi. A fájdalomtól megszólalni sem tudtam, pedig gondoltam néhány dolgot, amit lehet még jobb is, hogy nem tudtam kimondani. E helyett kínomban a végén vigyorgásban törtem ki: „Tudja doktornő mire volt elég ez a morfium? – Hogy ezt a pokolian fájdalmas helyzetet ilyen humorosan tudjam felfogni” és vigyorogtam tovább, mint a tejbe tök, persze ugyanúgy fájt az oldalam.

3 nap küzdelem után végre kikerültem az intenzívről, eztán 5 hét osztályos élet következett pár emelettel lejjebb az ortopédiai traumatológián. Megtanultam, hogyan kell profin ágytálat használni és be kellett, hogy lássam, jóformán mindenhez segítséget kell kérnem, ami a jobb kezem hatótávolságán kívül van.  Kétségbeejtő az effajta tehetetlenség, nem tudsz kimenni, elintézni a „dolgaidat”, nem tudsz lefürdeni, felállni, felülni, de még hasra feküdni sem egyedül. Sokszor elkeseredtem ez idő alatt, de mindig erőt öntött belém a Párom, Családom, Barátaim. 2009. augusztus 20-án egyik kedves ápolónőm megajándékozott, helyzetemet tekintve a legemlékezetesebb ajándékkal. Párommal együtt a sebes részeket vízálló fóliába csomagolták és kivarázsoltak a szobámban lévő fürdőbe a zuhany alá, majd 1 hónappal a baleset után folyó víz érte a testem és hajat mostunk. A meghatottságtól és a kellemes érzéstől elsírtam magam. Az átlagembernek ez a napi rutin része, nekem is az volt, egészen eddig a napig. Leírhatatlan az effajta élmény.

A rehabilitáció már az osztályon elkezdődött. Térdmozgató gép, napi többszöri gyógytorna, kötözések. A térdmozgató gépet 10° hajlítással kezdtük, a bal lábamat segítség nélkül megmozdítani sem bírtam, a bal kezemet még nem mozgathattuk a csontosodás miatt, se felállni, se felülni nem tudtam önállóan.  A sok fájdalomcsillapító, a gyógytornászok jótékony hajthatatlansága és a küzdő szellemem meghozta végül az eredményt. Mire kikerültem a kórházból a térdhajlító gép 40° hajlítással ment, a bal kezemet is már jobban tudtam mozgatni (de még egy bögre kifogott rajta), a bal lábamat már a védő sínnel meg bírtam emelni, 5-10 lépést meg tudtam tenni hónaljmankóval és kb. 5 percet tudtam ácsorogni.

 Itt köszönném meg a Baleseti kórház intenzív osztályos és 5. emeleti osztályos orvosainak, ápolónőinek, gyógytornászainak elhivatottságát, szakértelmét, emberségességét, figyelmét és türelmét. Munkájukért mindvégig hálás leszek, leírhatatlan mennyire sokat számított, hogy szakmájukat teljes elhivatottsággal, szívvel-lélekkel végzik. Köszönöm! 

HAMAROSAN ÉRKEZIK A FOLYTATÁS.....

© GYOGY-TEAM.hu | Rehabilitációs Információ központ 2012 | Minden jog fenntartva | Motoricus Kft. | Linkcsere program